A nemzetközi tengerjogról általában
A hajóroncsok megmentésének jogi nehézségei
Általános tévedés, hogy a tengeren elpusztult dolgok szabad prédává válnak. Távolról sem igaz ez: a hajóroncsokat illető jogi helyzet rendkívül bonyolult, és mindenkinek, mielőtt egy hajóroncs felkutatására adná a fejét, rendkívül alaposan fel kell derítenie az ügy jogi hátterét.
A tulajdonjog megállapítása
Először is meg kell különböztetnünk a hajótest és a rakomány tulajdonosát. A legtöbb esetben a két fél különböző. Pl. az Indiába járó kereskedelmi hajók (a Brit Kelet-indiai Társaság hajói) általában magánvállalkozók tulajdonában voltak, ám a rakomány nagy része a Brit Kelet-Indiai Társaság birtokában volt. A Társaság felszámolása után a hajók rakománya a Kincstár jogtanácsosának személyén keresztül Őfelsége Kormányának tulajdonába ment át, így a kutatóknak a fenti intézmény jogászával kell tárgyalniuk.
Ha valamilyen veszteségre biztosítási díjat fizettek ki, akkor a tulajdonjog a biztosítótársaságra szállt át. Londonban a Hajóroncsok Felkutatásának Társasága képviseli a jótállást vállalók érdekeit, beleértve a Háborús Kockázatokat Biztosító Hivatalét, azét a kormányszervét, amely a biztosításokat végezte a két világháború alatt. Az Egyesült Államokban a MARAD (the US Department of Maritime Administration / Amerikai Tengerészeti Hivatal /) lát el hasonló funkciókat. Ha a tulajdonjogot egyértelműen meg lehet állapítani, elképzelhető, hogy a kutató megállapodást köt a tulajdonossal. Általában minden költség a kutatót terheli, aki a tulajdonosnak egy bizonyos hányadot fizet abból, amit megtalál - ha egyáltalán talál valamit.
Felségvizek és nemzetközi vizek
A jogi helyzetet tovább bonyolítják a felségvizek. Néhány ország, így Kína és Fülöp-szigetek, kizárólagos jogot követelnek minden olyan roncsra vonatkozóan, amelyeket a felségvizeiken belül találnak (még akkor is, ha sikerül a tulajdonjog bizonyítása) feltéve, ha a szóban forgó roncsok már hosszabb ideje fekszenek a tengerfenéken. Másrészről a legtöbb nyugat-európai és angol anyanyelvű ország elismeri a tulajdonjogot, még akkor is, ha a szerencsétlenség több száz évvel ezelőtt történt. Meg kell még itt jegyezni, hogy minden országnak megvannak a saját elképzelései a felségvizeket illetően. Az országok többségénél ez 19,3 km (12 mérföld), de vannak néhányan, pl. Thaiföld, ennél szélesebb tengerszakaszt követelnek maguknak.
Ha nem ismert a tulajdonos személye, és a hajó valamely ország felségvizein belül fekszik, a legtöbb állam véleménye szerint a rakomány az illető ország tulajdonát képezi. Számos ország azonban rendkívül nagyvonalúan magjutalmazza a roncs kutatóit, hogy megakadályozzák az illegális kincskeresést. A brit vizeken ez a jutalom gyakran akár a megmentett rakomány értékének 75%-a, vagy még ennél is több. Amikor egy hajóroncs nemzetközi vizekben fekszik, újabb bonyodalmat jelent annak megállapítása, kinek a törvényei vonatkoznak a roncsra. Nemzetközi szerződések léteznek a tengereket illetően, mint pl. az ENSZ Tengerjogi Konvenciója, de ezeket nem minden ország írta alá. Általában minden esetet külön-külön kell elbírálni.
A kulturális örökség kérdése
A már amúgy is zavaros jogi helyzet még áttekinthetetlenebbé válik, amikor egy ország kulturális örökségének a kérdését is figyelembe vesszük. Néhány ország egyáltalán nem engedi meg a történelmi jelentőségű roncsok üzleti célú kutatását, habár a "történelmi jelentőségű" kifejezés meghatározása további viták forrása. Ausztrália rendelkezik például a világ egyik legszigorúbb víz alatti régészeti szabályozásával és a kormányzat minden, 50 évesnél idősebb hajóroncsra igényt formál. Ugyanakkor viszont rendkívül nagyvonalú jutalmakat ad azoknak a búvároknak, akik az általuk felfedezett hajóroncsról jelentést adnak a megfelelő kormányszervnek.
Franciaország, Spanyolország, Görögország és Portugália hasonlóképpen szigorú jogszabályokat léptetett életbe a felségvizeikben talált hajóroncsokat illetően. Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és számos afrikai, dél-amerikai és távol-keleti ország egy liberálisabb álláspontot képvisel, amely megpróbálja összeegyeztetni a megtaláló érdekeit azzal a követelménnyel, hogy egyben védjék is a kulturális szempontból fontos tenger alatti helyeket. Ez idáig a történelmi jelentőségű roncsok védelme csak a felségvizekben talált hajóroncsokra terjedt ki.
/Nigel Pickford: Elsüllyedt hajók és kincsek atlasza, 9. old., 1995 Talentum Kft;
eredeti kiadás: Atlas of Shipwreck and Treasure, 1994 Dorling Kindersley/